Írás, mint szolgálat — amit az Úrtól kaptam

Nehéz pontosan megfogalmaznom, miért is szeretek ennyire írásba kezdeni, mégis azt érzem, hogy számomra az írás egyszerre menedék, szolgálat és belső béke. Amikor papírra vetem a gondolataimat, mintha elcsendesedne bennem minden zavaró hang, és helyet adna annak a békességnek, amelyet Isten ajándékoz. Az írásban nem érzem magam korlátok közé szorítva — ott szabad vagyok, őszinte, teljes.

Sokszor nem tudom, kihez jutnak el ezek a sorok, vagy egyáltalán olvassa-e valaki. De mégis hiszem, hogy amit leírok, talán egyszer valakinek pont akkor lesz bátorítás, amikor arra a legnagyobb szüksége van. Hiszem, hogy az Úr a szavakat is képes úgy vezetni, hogy elérjenek oda, ahol gyógyítani, erősíteni vagy felemelni kell. Ezért érzem úgy, hogy nem szabad abbahagynom az írást. Nem azért, mert mindig látom az értelmét, hanem mert bízom abban, hogy Isten az apró, csendes dolgokon keresztül is munkálkodik.

Erre emlékeztet a Szentírás is:
„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk meg, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Galata 6:9)
Az írás számomra ilyen „jó cselekvés” — lehet, hogy nem látványos, de kitartó és szívből fakadó.

Egy másik ige is sokszor erőt ad folytatni:
„Bátorítsátok egymást, és építse egyik a másikat…” (1Thesszalonika 5:11).
Hiszem, hogy az írás is egyfajta építés: csendes fény, amely elindul valaki felé.

És amikor gyengének érzem magam, eszembe jut Ézsaiás ígérete:
„Az Úr megerősíti a megfáradtat, és erőt ad az erőtlennek.” (Ézs 40:29).
Írás közben én is ebből az erőből merítek, és remélem, mások is kapnak belőle valamit.

Ezért írok. Mert békét találok benne, mert szolgálni szeretnék vele, és mert úgy érzem: ez egy ajándék, amelyet az Úr bízott rám. Amíg szavakat ad a szívembe, addig tovább szeretném vinni ezt a szolgálatot — hittel, alázattal és nyitott lélekkel.

Írta: Deme Mónika

2025 november 20.