Minden nap kerékpárra ülök. Nem azért, mert könnyű, hanem mert érzem: minden megtett méter Isten ajándéka.
Ma ebéd után úgy döntöttem,
elindulok a jól ismert úton – még jól süt a nap.
A levelek narancsban és aranyban
ragyogtak körülöttem, mintha Isten festett volna még egy utolsó, fénylő réteget
a természet vásznára.
A mozgássérültségem nem tűnt el. Vannak órák, amikor minden
mozdulatba több erőt kell fektetnem, mint másoknak. Néha megkérdezem magamtól: „Miért ilyen nehéz?”
De aztán eszembe jut, amit Pál
apostol mondott:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm
gyengeség által ér célhoz.”
(2Kor 12:9)
A délutáni utaknak különös békéje van. Nem siet senki, a
fények szelídebben érintik a lelket. Ahogy haladtam, a szél finoman végigsuhant
rajtam, a levelek zizegve peregtek le a fáról. Mintha a teremtett világ
suttogta volna:
„Lásd, milyen gazdag az Én ajándékom.”
Megálltam egy pillanatra. Nem azért, mert fáradt voltam — bár
az is igaz —, hanem mert a látvány megérintett. A föld tele volt színekkel,
mintha Isten szőtt volna takarót az őszből.
Rátettem a kezem a kormányra, és
csendben imát mondtam:
„Köszönöm, Uram, hogy itt
lehetek.
Köszönöm, hogy gyengeségeimben is megtapasztalhatom a Te erődet.
Köszönöm, hogy az út nem a korlátaimról szól, hanem a Te jelenlétedről.”
Abban a csendes délutánban megértettem: a fogyatékosság nem
vesz el tőlem semmit, amit Te valóban fontosnak tartasz, Uram.
Sőt — rajta keresztül tanítasz
látni, hálát adni, és észrevenni a csodát a hétköznapban.
Továbbindultam. A gumik alatt ropogtak a levelek, és mintha
Isten hangja kísért volna:
„Nem hagylak el, és nem távozom el tőled.”
(Józsué 1:5)
Számomra a kerékpározás több, mint mozgás.
Találkozás Veled, Uram.
Az őszi fák között pedig mintha oltárt emeltél volna nekem — ahol
újra és újra felismerhetem:
A kegyelem mindig ott vár, ahol elindulok.
Írta: Deme Mónika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése